Izlandon kutatásokat végeztek 2020-ban, és találtak egy rozsdás dobozt az ország északi partján a kutatók. A dobozon egy felirat volt látható ami arról árulkodott, hogy egy kutatási eszköz. Erről fotót készítettek a helyszínen és elküldték az Oszlói Egyetemre. Az email-ban a kép mellé írták a kérdést is, ami így szólt: ez az önöké?
Atle Jensen, az Oslói egyetem áramlástan-professzora rögtön ráismert, hiszen két évvel korábban maga is ott volt, amikor hat ilyen dobozt elhelyeztek a sarki tengeri jég peremén. Az eszközt addigra rég elnyelte a tenger, legalábbis a csapat így hitte. A régész végül Jensen útmutatása alapján kiszerelte a memóriakártyát, és átmásolta róla az adatokat.
Mi volt a dobozban?
A doboz amit találtak valójában egy hullámmérő bója volt, a kutatók által OpenMetBuoy néven fejlesztett, nyílt forráskódú, olcsón megépíthető műszer korai változata. A dobozban mozgásérzékelő egység (gyorsulásmérő és giroszkóp) dolgozott, amely másodpercenként tízszer rögzítette a jégtábla mozgását, mellette GPS jegyezte a helyzetét. Az akkumulátor nagyjából két hónapig bírta.
A műszer a mérések egy részét műholdon keresztül azonnal hazaküldte, de a műholdas adatküldés sok áramot fogyaszt. A csapat ezért csak összesített hullámadatokat továbbított, a nyers mérés a dobozban maradt kártyára került. A kutatók tudták, hogy a legérdekesebb jelek ott vannak, de nem számítottak rá, hogy valaha visszakapják őket. Ezért is került felirat a dobozokra, arra az esetre, ha valaki egyszer megtalálja őket.
A hat bóját 2020 nyarán a Jermak-fennsíkon, Svalbardtól északra helyezték ki egy kutató légpárnás járműről, a jégperem és a nyílt víz közötti átmeneti övezetben. A norvég cikkek az „Északi-sark jégpereme” kifejezést használják, de a mérés helye valójában ez a Svalbard feletti jégszegély volt, nem maga a földrajzi Északi-sark. Az Izlandon talált eszközt 2020. augusztus 17-én tették ki, és szeptember 9-én küldte utoljára a jeleket, információkat.
Hogyan jutott el Izlandig?
A jég nem áll egy helyben. Az Izlandi Meteorológiai Intézet leírása szerint a Kelet-grönlandi-áramlás a Jeges-tengerből délre tart Grönland keleti partja mentén, és nagy mennyiségű jeget szállít el Izland északnyugati partjai mellett. Az izlandi partokra érkező tengeri jég nagy része a Grönland és Izland közötti Dánia-szoroson keresztül sodródik be.
Valószínűleg ezen az úton halad a bója is: a jégtáblával együtt kisodródott a Jeges-tengerből, majd az áramlás délre vitte, és valahol Izland északi partján vetődött ki. A pontos útvonala azonban nem ismert, hiszen az eszköz a sodródás nagy részében már nem adott jelet a helyzetéről, hiszen az akkumulátor lemerült közben. Izlandon a sarki eredetű jég nem újdonság: régen a „hafís”, vagyis a tengeri jég érkezése kemény teleket, állatpusztulást és helyenként éhínséget hozott.
Később egy német turista is talált egy második dobozt Izlandon. Ő nem vitte el, csak a GPS-koordinátákat küldte meg a kutatóknak. A begyűjtésére eddig három kísérlet történt, mindhárom kudarcba fulladt: a doboz nehezen megközelíthető helyen van, és az izlandi időjárás eddig minden próbálkozást meghiúsított.
Milyen adatok voltak a memória kártyán?
A kártya túlélte a tengervizet, és 142 darab, egyenként húszperces nyers mérési fájlt őrzött meg. Az eredményeket Lars Willas Dreyer, Jean Rabault, Atle Jensen és munkatársaik közölték, az Oslói Egyetem, a Bergeni Egyetem és a Norvég Meteorológiai Intézet kutatóinak részvételével.
Két fájlban jól kivehető nyoma volt annak, hogy a jégtáblák egymásnak ütköztek. Az ütközések vízszintes irányú lökésekként jelentek meg, és a beérkező hullámok irányába mutattak. A bója nagyjából 80 kilométerrel a jégperem belsejében sodródott, ilyen mélyen a jégmezőben korábban nem sikerült közvetlenül kimutatni a hullámok keltette táblaütközéseket.
Ez azért számít, mert az egymásnak csapódó jégtáblák elnyelhetik a hullámok energiáját. Jensen a norvég sajtónak elmondta, hogy most először láttak valódi mérést arról, hogyan hatnak a jég alatti hullámok a felszíni mozgásra. Egy korábbi, Svalbard közelében végzett kísérletük azt jelezte, hogy a nagyjából háromméteres viharhullámok a jég alatt is mintegy egyméteres hullámokat kelthetnek, amelyek nagy jégtáblákat törhetnek szét.
A kutatásban résztvevők azonban jelzik a korlátokat is: két fájl ugyanis kevés ahhoz, hogy megmondják, milyen gyakoriak ezek az ütközések, és azt sem tudták kiszámolni, pontosan mennyivel csillapítják a hullámokat. Azt javasolják, hogy a jövőbeli bóják már maguk számolják az ütközéseket, és ezt is küldjék el műholdon. Ha a második dobozt is sikerül begyűjteni, a két, egymáshoz képest mozgó pont adataiból olyan összevetés készülhet, amilyenre eddig nem volt példa. Ezek a mérések a sarkvidéki jég viselkedését leíró klíma- és ökoszisztéma-modelleket pontosíthatják.
Források: tu.no, arxiv.org (Dreyer és mtsai), vedur.is
