Idén júliusban, két hatalmas tonhal akadt horogra, néhány nap különbséggel Melbourne-től délkeletre, a Western Port-öböl előtti vizeken. Az egyik 165 kilót nyomott és 2,12 méter hosszú volt, a másik 131,6 kilós és 2,02 méteres. A partról nézve sem mentek messzire: tíz kilométeren belül, 50-60 méter mély vízben akadtak horogra. Ekkor még semmit nem sejtettek.
A horgászok és a hajósok elsőre egyértelműnek látták a helyzetet. A térségben a déli kékúszójú tonhal az ismerős zsákmány, így mindkét halat annak könyvelték el. Két tapasztalt ember viszont gyanút fogott: Jonah Yick, a Tuna Champions nevű horgászprogram tudományos nagykövete és a veterán horgász Dave Standing furcsának találta az úszók arányát és a has mintázatát.
Mit árult el az izomszövet?
A két halból vett izommintákat a CSIRO, Ausztrália nemzeti tudományos ügynöksége kapta meg hobarti laborjában. Ott először egy saját fejlesztésű, gyors fajazonosító tesztet futtattak, majd egy igazságügyi szintű szekvenálással is megerősítették az eredményt. Mindkét hal csendes-óceáni kékúszójú tonhal volt (Thunnus orientalis), nem pedig déli (Thunnus maccoyii).
Dr. Peter Grewe, a CSIRO tonhal-genetikával foglalkozó vezető kutatója az október 14-i bejelentésben azt mondta, rendkívül biztos az eredményben. Az ügynökség hozzátette: genetikai vizsgálat nélkül mindkét hal szinte biztosan déli kékúszójúként került volna a nyilvántartásba.
Ez többet jelent egy elírt fajnévnél. A halászati statisztikák a fogási adatokból épülnek fel, és ha egy faj rendszeresen a rokonának neve alatt szerepel, akkor a tudomány egyszerűen nem tud róla, hogy ott van. A két fogás Victoria állam első genetikailag igazolt horgász-zsákmánya ebből a fajból. Kereskedelmi horogsoros hajók korábban már fogtak ilyet, de jellemzően messze kint, mély vízen.
Japántól Ausztráliáig
A csendes-óceáni kékúszójú tonhal ismert ívóhelyei Japán közelében vannak, a Nanszei-szigeteknél és a Japán-tengerben. A fiatal halak közül sok már az első évében nekivág az óceánnak. Az amerikai NOAA Fisheries tájékoztatója szerint jelölt halakon igazolták, hogy egy óceánon átívelő út akár 55 nap alatt is megvan.
Ha ezt kiszámolod egy nagyjából 8000 kilométeres útra, napi 145 kilométer jön ki. Ez körülbelül annyi, mint Budapesttől Szegedig és még egy kicsit tovább, minden egyes nap, közel két hónapon át.
A faj nem kicsi. A NOAA adatai alapján egy felnőtt példány átlagosan másfél méteres és 60 kilós, a legnagyobb feljegyzett halak viszont 3 méter körüliek és 450 kilót is nyomhatnak. Akár 26 évig élhetnek, és nagyjából ötéves korukra válnak ivaréretté. A két ausztrál hal tehát nagy volt, de a faj felső határától messze elmaradt.
Miért éppen most bukkannak fel?
A CSIRO óvatosan fogalmaz: lehet, hogy a faj gyakrabban jár Ausztrália déli vizein, mint eddig gondolták. Grewe ezt részben azzal magyarázza, hogy a déli kékúszójú tonhal állománya erősödik, ezért több hajó indul tonhalra, és többen töltenek több időt a vízen. Több szem több ritkaságot vesz észre.
Az állomány helyzete is javult. A NOAA 2013-ban túlhalászottnak minősítette a csendes-óceáni kékúszójú tonhalat, 2024-ben viszont helyreálltnak nyilvánította. Ettől még nem lehet korlátlanul fogni: Victoria államban a déli kékúszójú, a sárgaúszójú, a nagyszemű és a csendes-óceáni kékúszójú tonhalra együtt napi két hal a horgászkvóta. Aki inkább a tányéron szereti a halat, annak a misós sült hal is új ízt hozhat.
A folytatás már úton van. Hónapokkal később Lakes Entrance környékén 130 és 217 kiló közötti tonhalakat fogtak a horgászok, és ezek külső jegyei alapján is felmerült, hogy csendes-óceáni példányok lehetnek. A mintákat a CSIRO most vizsgálja, a válasz tehát még nincs meg. Az viszont már biztos, hogy a horgászok figyelme nélkül az első két hal sem került volna a kutatók elé.
Források: csiro.au, fisheries.noaa.gov, earth.com
