
5. Cserépkályha és szobai kemence (Magyarország)
A magyar parasztházak szobájában nem gyors meleget akartak, hanem tartósat. A Magyar Néprajzi Lexikon szerint a szobai kemence egyszerre volt hőtároló és kisugárzó test: befűtöttek, a vastag fal elnyelte a hőt, és még órákkal később is adta a szobába.
Egy erdélyi műszaki tudományos folyóiratban megjelent tanulmány a bögrés szemeskályhát vizsgálta. Ez a népi cserépkályha a szegényebb rétegeknél a 15. századtól a 20. századig szinte változatlan formában maradt fenn. A titka a kétrészes felépítés volt: az alsó, vastagabb falú rész tárolta a hőt, a felső rész pedig vékonyabb falú, tál alakú szemekből épült.
Vidékenként más-más néven ismerték. A tanulmány szerint a 18. századi árjegyzékekben Szegeden kizárólag bögrékből való kemencének hívták, Kaposváron viszont a kupás kályha név volt elterjedt. Ebből is látszik, mennyire hozzátartozott a mindennapokhoz.
Mit vehetsz át belőle? Ha van cserépkályhád vagy kandallód, a nagy tömegű kályhát egyszer, erősen fűtsd be, ne egész nap kis lánggal. Modern lakásban is számít, hogy a hőt adó felület szabadon legyen: a radiátort ne takard el szekrénnyel vagy hosszú függönnyel, mert akkor a meleg a bútor hátuljába megy, nem a szobába. Fatüzelésű kályhánál a kémény rendszeres ellenőrzését se hagyd ki, mert a rossz huzatú kályha is szén-monoxidot juttathat a lakásba.
A régi házakban a kemence köré szerveződött az élet, ott volt a padka, ahol üldögéltek, és ott száradt a ruha. A radiátorra tett tál vízről is írtunk, kiszámoltuk, mennyit javít a páratartalmon.







