Ha előveszünk egy régi, 30 éve készült fekete-fehér falusi fényképet, szinte mindig ugyanaz a látvány fogad minket. Letaposott, felsöpört föld a ház előtt, még néhány tyúk, egy kút, esetleg egy szekér vagy egy diófa. Gondozott pázsitnak, díszcserjéknek, virágágyásoknak az udvaron egyáltalán nyoma sincs. Mai szemmel ez nagyon szegényesnek tűnik, pedig nem a szegénység okozta ezt az állapotot.
A magyar néprajzi szakirodalom szerint a régi paraszti udvar egészen más célt szolgált, mint a mai kertek. Ha ezt megértjük, rögtön kiderül, miért nézett ki úgy, ahogy.
Az udvar munkahely volt, nem pihenőkert
A Magyar Néprajzi Lexikon az udvart úgy írja le, mint a belső telek azon részét, ahol a lakó- és a gazdasági épületek állnak. A lexikon szerint az udvar termelő, tároló és közlekedő hely volt, és különösen fontos szerepe volt az állattartásban.
Itt fordult meg a szekér, itt vágták a fát, itt tisztították a terményt, itt etették az állatokat. Egy ilyen helyen a fű egyszerűen nem maradt meg, és nem is volt rá szükség.
Első udvar és hátsó udvar
Kész Barnabás néprajzkutató a 20. század eleji ugocsai portákról írt tanulmányában bemutatja, hogy az udvar sok helyen két részre oszlott. Az ELTE néprajzi blogján megjelent összefoglaló szerint volt egy első, úgynevezett tiszta udvar, és egy hátsó, gazdasági udvar.
Az első udvaron állt a kút, és jellemzően egy-két eperfa vagy diófa adott árnyékot. A hátsó udvaron voltak az ólak, az istálló és a tárolók. Az udvart a csűr vagy a szérű választotta el a kerttől, ahol a veteményes és a gyümölcsös volt.
Vagyis a zöld nem hiányzott a portáról, csak máshol volt. A kert a ház mögé került, az udvar pedig a munkáé maradt.
Az állatok mindent lelegeltek
A másik ok egészen egyszerű. A Magyar Néprajz baromfitartásról szóló fejezete szerint a tyúkok szabadon járhattak a kerítetlen udvarokon és kertekben, sőt az utcán és a falu határában is. Az aprójószág maga kereste meg az élelmét, és közben minden zöldet csipegetett, kapirgált.
Ahol tyúkok, kacsák, libák és disznók jártak nap mint nap, ott a fű esélytelen volt. Az udvar így részben magától is kopárrá vált.
A söpört udvar a rend jele volt
Sokan emlékeznek még arra, hogy a nagyszülők udvarát rendszeresen felseperték, sok helyen szombatonként, a vasárnap előtt. A tiszta, gondozott udvar a rendes gazda és a rendes háziasszony jele volt. Egy felsöpört, kemény földön nem gyűlt össze a sár, könnyebb volt tisztán tartani, és a tűzre is kevesebb volt az esély, mint a magas, száraz fűben.
Mit tanulhatunk ebből ma?
Természetesen senki nem szeretné, ha a kertje újra kopár földdé válna. Néhány régi elvet viszont érdemes ma is megfogadni.
- Oszd zónákra a kertet. A régi porta mintájára a pihenőrész, a veteményes és a gyümölcsös külön helyen sok munkát spórol meg.
- Ahol sokat járnak, ott ne erőltesd a füvet. Térkő, kavics vagy járólap sokkal tartósabb, és nem kell folyamatosan pótolni.
- A ház fala mellett ne legyen sűrű, száraz növényzet, főleg nyári aszály idején.
- A tűzrakó helyet és a grillezőt tartsd távol a száraz fűtől, a sövénytől és a farakástól.
- Egy-két nagy fa elég. A régi udvarok diófája vagy eperfája is bizonyítja, hogy egyetlen jól elhelyezett fa több árnyékot ad, mint egy egész sor díszcserje.
- Ha kevés időd van a kertre, a kisebb gyepfelület és a több talajtakaró növény sok nyírástól megkímél.
Ha a kert őszi teendőiről is szeretnél olvasni, ebben a cikkünkben az őszi metszésről írtunk, a fűnyírásról pedig itt találsz tanácsokat.
A régi falusi udvarok tehát nem a hanyagságról szóltak, hanem arról, hogy mindennek megvolt a maga helye. És ha legközelebb egy régi fotón csupasz, felsöpört udvart látsz, már tudni fogod, hogy mögötte egy jól átgondolt, egyszerű rend állt.
Forrás: Magyar Néprajzi Lexikon, Magyar Néprajz II. (MEK), ELTE Néprajz blog
