Aki kicsit is konyhanyelven beszél a kertészkedésről, az pontosan tudja, hogy a legszebb virágaink, a féltve őrzött paradicsompalántáink vagy a méregdrága fűmaggal elvetett gyepünk mind-mind olyanok, mint a hímes tojás. Óvjuk, locsoljuk, tápoldatozzuk őket, mégis van, hogy csak sínylődnek. Bezzeg ott van a jó öreg tarack! Senki sem ülteti, senki sem öntözi, a legnagyobb aszályban is köszöni szépen, zseniálisan érzi magát, és szép lassan benyeli az egész udvart.
Ha ti is próbáltatok már megszabadulni tőle, valószínűleg átéltétek azt a frusztrációt, amikor a hétvégi brutális kapálás és ásás után két héttel nemhogy eltűnt volna, de kétszer annyi hajtással tért vissza. Hobbikertészként én is megjártam ezzel a növénnyel a hadak útját. Egy ideig azt hittem, hogy egy intelligens, föld alatti szörnyeteggel állok szemben, de aztán rájöttem a biológiájára. A tarack ugyanis szinte mazochista: minél durvábban, de felületesen bánsz vele, annál jobban erőre kap.
Miért pont a tarack a legdurvább túlélő?
A tarackbúza nem simán csak egy gyom, hanem egy igazi agresszor. A föld alatt olyan kiterjedt, vékony gyökérrendszert (tarackokat) fejleszt, aminek szinte minden egyes milliméteres rügyéből képes egy vadonatúj növény kibújni. Amikor mi jóhiszeműen felássuk a területet, és a rotációs kapával vagy az ásóval szétfejtsük a gyökereit, valójában nem kiirtjuk, hanem csak felszeleteljük és szaporítjuk. Minden egyes földben hagyott kis gyökérdarabka egy új tő kiindulópontja lesz.
Hogy még jobb legyen a kedvünk, ez a növény egy biológiai fegyvert is bevet a kiskertünk ellen. Olyan toxikus anyagokat termel és juttat a talajba, amelyek konkrétan gátolják a környezetében lévő többi növény fejlődését és nitrogénfelvételét. Ezt a jelenséget nevezi a tudomány allelopátiának. Szóval nem elég, hogy elveszi a helyet, de konkrétan mérgezi a féltve őrzött zöldségeinket. Ráadásul a klasszikus, pázsitba való gyomirtók teljesen hatástalanok ellene, hiszen a tarack is pont ugyanolyan egyszikű fűféle, mint a gyepünk – ha lelocsolod, a fű is vele vész.
