Így főzöm én a legfinomabbra
A húst nagyjából egycentis kockákra vágom – nem kell apróbbra, mert a hosszú főzés alatt úgyis vajpuha lesz. A hagymát finomra aprítom, a fokhagymát pedig lereszelem, hogy minden kéznél legyen. A zsírt egy nagyobb edényben felolvasztom, és türelmesen megdinsztelem rajta a hagymát. Fontos, hogy ne barnítsd meg, csak várd meg, amíg szép üveges lesz és elkezded érezni azt az édeskés illatot. Ekkor lehúzom a tűzről, belekeverem a paprikát, és rögtön dobom is rá a húst, nehogy megkeseredjen.
A húst fehéredésig pirítom, aztán jöhet rá a só, a kömény és a fokhagyma. Ilyenkor még nem levest főzünk, hanem egy sűrű, sötét, tartalmas pörköltalapot, amit fedő alatt, lassú tűzön hagyok rotyogni. Ez a rész nem látványos és nem is rövid, de itt dől el minden: ekkor alakulnak ki azok a mély ízek, amikre vágyunk. Csak hagyjuk csendben dolgozni a húst a saját levében.
Amikor a marha már alakul, hozzáadom az apróra vágott paprikát, a paradicsomot és a felkarikázott zöldségeket. Felöntöm egy kevés lével, és hagyom, hogy minden félpuhára párolódjon. Legvégül kerül bele a kockára vágott krumpli és a maradék folyadék. Innentől már levesként fő tovább, de még mindig csak halkan, nem lobogva. Amikor minden puha, én szeretek a tetejére egy kis friss petrezselymet szórni, hogy adjon neki egy kis üdeséget.
Az alföldi gulyás nálunk sosem marad magányos étel. Mindig többen üljük körül az asztalt, friss kenyérrel a kézben, és ilyenkor valahogy a beszélgetések is lassabbak, nyugodtabbak lesznek. Nem akar modern lenni, nem akar többnek látszani, mint ami: egy tál tiszta szeretet, aminek egyszerűen csak időt kell adni.
