Amikor megszületik az ecetágy
Körülbelül tizennégy nap után a pezsgés alábbhagy, és az almadarabok szépen leülepednek az üveg aljára. Ez a jel, hogy eljött a szűrés ideje. Előveszek egy sűrű szűrőt vagy gézt, és alaposan átszűröm a levet egy tiszta edénybe. A gyümölcshúst hálásan megköszönöm és kidobom, a fanyar, illatos folyadékot pedig visszatöltöm a kimosott üvegbe.
Ezután újra lazán lefedem, és visszateszem a helyére, de most már békén hagyom. Körülbelül három-négy hétig rá se kell nézni. Ebben az időszakban történik a legizgalmasabb dolog: a lé tetején elkezd kialakulni egy furcsa, kocsonyás, áttetsző, picit talán ijesztő réteg. Ne ijedjetek meg, ez nem penész! Ez az úgynevezett ecetágy, vagy ecetanya. Ez a legbiztosabb jele annak, hogy tökéletes, élő ecetünk van.
Tárolás
Amikor az ecet íze már kellemesen savanyú, és az ecetágy szépen összeállt, óvatosan lefejtem a tiszta ecetet, és üvegekbe töltöm. Sötét, hűvös helyen tárolom, és minél tovább áll, annál érettebb, mélyebb lesz az íze.
A tetejéről lehalászott ecetágyat pedig eszetekbe se jusson kidobni! Tegétek bele egy pici üvegbe, öntsetek rá egy keveset a kész ecetből, és mehet a hűtőbe. A következő adag almaecetnél ez a zselés réteg igazi aranyat ér: ha beledobjátok az új alapba, feleannyi idő alatt, sokkal biztonságosabban beindítja az erjedést.
