Hányszor fordult már elő veletek, hogy megvettétek a legszebb tanyasi csirkét, a legfrissebb, ropogós zöldségeket, órákon át türelmesen, gyöngyözve főztétek a húslevest, a végeredmény mégsem volt az igazi? Finom lett, persze, de hiányzott belőle az a telt íz, amit gyerekkorunkban a nagymama konyhájában éreztünk. Az a plusz, amit sem a só, sem a bors, de még a bolti ételízesítők sem tudnak visszaadni.
Sokáig én is azt hittem, hogy a technika vagy a mai alapanyagok minősége a hibás. Aztán egyszer fellapoztam a dédim kézzel írott, megsárgult receptes füzetét, és rájöttem a titokra. Nem az időzítésen múlt, és nem is a hús fajtáján, hanem egy olyan zseniális fűszernövényen, amit nagyanyáink még alapértelmezettként dobtak a fazékba, ma viszont szinte teljesen kikopott a konyhákból.
A titokzatos levesfű, ami lelket ad a fazéknak
Ez az elfeledett csodaszer nem más, mint a lestyán. Régen a falusi kertekben nem létezett olyan udvar, ahol ne zöldellt volna belőle legalább egy hatalmas bokor. Nem véletlenül nevezték az idősek egyszerűen csak „levesfűnek”.
A lestyánnak van egy egészen különleges, enyhén zelleres, de annál sokkal összetettebb, mély aromája. A zsenialitása abban rejlik, hogy egyáltalán nem tolakodó vagy harsány. Nem fogja elnyomni a hús ízét, és nem változtatja át a zöldséglevest valami idegen étellé. Ehelyett úgy működik a háttérben, mint egy láthatatlan karmester: összefogja, felerősíti és lekerekíti a húsleves összes többi összetevőjét. Egyetlen pici szár vagy néhány zöld levél elég belőle ahhoz, hogy a levesnek olyan mélységet és karaktert adjon, amitől azonnal visszarepülünk az időben.
